A Nixon című film egy 1995-ös dráma Oliver Stone rendezésében, mely Richard Nixon néhai amerikai elnök életét dolgozza fel, kihegyezve a Watergate-botrányra.
Történet
A cselekmény nem kronologikusan halad. A Watergate-botrány következtében megtört Nixon elnök (Anthony Hopkins) a Fehér Házban imádkozik kormánya külügyminiszterével, Henry Kissingerrel (Paul Sorvino), majd visszaemlékezésekben megtudjuk hogyan alakul az elnök gyerekkora, mikor is testvére tüdőgyulladásban meghal. Később a tinédzser Nixon amerikaifutball-játékosnak áll, majd összejön leendő feleségével Pattel (Joan Allen). Dwight D. Eisenhower alelnökeként tevékenykedő Nixon az 1960-as, számára kudarccal végződő Kennedy-Nixon TV-vita közben a Nixon emberei megjegyzik hogy elnök jelöltjük eléggé izzad vita közben. Valaki megjegyzi, hogy „Nyugi. Ez nem szépségverseny”. Mire jön a csattanós válasz: „Remélem is, hogy nem az”. Az elnökválasztáson kis különbséggel ugyan, de alulmarad a fiatal Kennedy ellen.
1968-ban pártjával, a republikánusokkal együtt megnyeri a választást és ő lesz az USA 37. elnöke. Lyndon B. Johnson elnöktől megkapja „örökségül” a vietnámi háborút, amit táptalajt ad ellenzékének a demokratáknak. Rengeteg kritikusa lesz kormányának, főként háborúellenes tüntetőknek és hippimozgalmaknak a tevékenysége miatt, azonban Dick Nixon karizmája arra is elég, hogy 1972-ben újraválasztassa magát. Eddigi kommunista ellenes és hidegháború-párti politikáját mellőzve, tárgyalásokat folytat Leonyid Brezsnyev szovjet vezetővel és Mao Ce-tung kínai diktátorral egy esetleges békülő politikát szorgalmazva. A tárgyalások után arra számít hogy nem arat osztatlan sikert, de téved, rajongás veszi körül. Majd jön a mélypont, a Watergate-botrány, amiben az egyik ügynöke, E. Howard Hunt (Ed Harris) lebukik a Watergate Szállodában: demokratákat akart lehallgatni, titkosszolgálati eszközökkel.
Bizottság alakul az ügyben, amiben Nixon kötelezik hogy mutassa meg a mágnesszalagokat amit a Fehér Házban rögzítettek. Egy részét cenzúrázzák, mert sok rajta a trágár beszéd. Az óriásira duzzadt botrány miatt az elnök lemondásra kényszerül. A film végén eredeti felvételt láthatunk Nixon elnök temetéséről, ahol többek közt, az akkori elnök Bill Clinton mondott beszédet. A film végén a rendező narrációja méltatja az elnököt.
 |
Itt a vége a cselekmény részletezésének! |
Filmzene
A film Oscar-díjra jelölt zenéjét John Williams szerezte. Az Egyesült Államokban 1995. december 19-én jelent meg cd-n és kazettán.
Számlista:[2]
- The 1960's: The Turbulent Years
- Main Title...The White House Gate
- Growing Up In Whittier
- The Ellsberg Break-In And Watergate
- Love Field: Dallas, November 1963
- Losing A Brother
- The Battle Hymn Of The Republic
- Making A Comeback
- Track 2 And The Bay Of Pigs
- The Miami Convention, 1968
- The Meeting With Mao
- I Am That Sacrifice
- The Farewell Scene
Fogadtatás
A Rotten Tomatoes nevű, kritikákat összesítő weboldal adatai szerint, 60 kritikusból, 45 pozitív kontextusban, 15 negatív kontextusban ír a filmről (75%-os a kritikai átlag). Szakmailag elismertebb, nívósabb kritikusok közül, a New York Times, a Washington Post, a Los Angeles Times, a Detroit News és a Chicago Sun-Times kritikusa dicsérte, míg a Variety topkritikusa, Todd McCarthy, szidta a filmet.[3]
Az Imdb.com felhasználói is inkább pozitívan nyilatkoznak a filmről, tízes skálán 7,1-es rátával rendelkezik, 28937 szavazat alapján. (2021.03.25-i adat).[4]
Az adatok alapján a film megítélése inkább pozitív.
Bevétel
A film korához és témájához mérten, magasnak számító, 44 millió dolláros költséggel készült.
Volt egy limitált (1995. december 22.) és egy széleskörű (1996. január 5.) bemutatója az USA-ban. A nyitóhétvégén 2.206.506 dollárt hozott a film. Amerikai összbevétele 13.681.765 dollár,[5] a film nemzetközi bevétele nem ismert, de Amerika-specifikus témája miatt nem hozott sokat az USA-n kívül sem, tehát ki lehet jelenteni hogy a film megbukott.
Díjak
4 Oscar-díjra (legjobb férfiszínész: Anthony Hopkins, legjobb színésznő: Joan Allen, legjobb zeneszerző: John Williams, legjobb forgatókönyv: Stephen J. Rivele, Christopher Wilkinson, Oliver Stone) és számos egyéb díjra jelölték a filmet. A jelentősebbnek számító díjátadó gálák közül jelölték BAFTA-díjra (legjobb mellékszereplő színésznő: Joan Allen) és Golden Globe-díjra is (legjobb drámai színész: Anthony Hopkins). Egyiket sem kapta meg.[6]
.jpg)
Amerikai Egyesült Államok
Hollywood Pictures
InterCom
