Lactantius | |
Lactantius ábrázolása az 5. századból | |
Élete | |
Született | 250 körül Roman Africa |
Elhunyt | 325 körül Trier, Római Birodalom |
Nemzetiség | latin |
Pályafutása | |
Fontosabb művei | – Isteni tanítások – A keresztényüldözők halála |
A Wikimédia Commons tartalmaz Lactantius témájú médiaállományokat. |
Lucius Caecilius Firmianus Lactantius vagy röviden csak Lactantius (kb. 250 – kb. 325) ókori keresztény szónok, teológus, apologéta, író. Legismertebb művében, A keresztényüldözők halálában részletesen beszámol a Diocletianus alatt végbemenő keresztényüldözésről. Keresztény Cicerónak is nevezték.
Kr. u. 250 körül született. Idősebb Arnobius tanítványa volt, majd Diocletianus Nicomediába hívta, hogy latin szónoklattant tanítson. Valószínűleg a 303-ban kezdődő keresztényüldözés megfosztotta jövedelemforrásai jó részétől, mivel maga is keresztény volt, Szent Jeromos szerint ugyanis nagy szegénységben élt. Az üldöztetés évei alatt írt, és a keresztény tanítást fejtegető munkái ("De opificio Dei" – Isten művéről, illetve a Divinae institutiones – Isteni tanítások) miatt Constantinus 316-ban Trierbe hívatta, hogy legyen fiának, Crispusnak a nevelője. Életének további részéről nem rendelkezünk megbízható információval. Utolsó művének szerkesztetlen voltából arra következtethetünk, hogy 325 körül halhatott meg.
Isten műve című alkotása a keresztény antropológia szempontjából kiemelkedő. Isten célszerűen alkotta meg az embert: az emberi test minden egyes szervének, illetve az egyes szervek elrendezésének is oka van. A test célja a lélek szolgálata, mely Istenre törekszik.
A keresztényüldözők halála című művében arról számol be, hogy a keresztények milyen üldöztetésnek voltak kitéve Diocletianus alatt – az üldözőket azonban utolérte az isteni bosszú. Az írás műfaja vitatott: egyesek történeti munkaként, mások politikai pamfletként tekintenek rá. Az előbbi álláspontot erősíti, hogy pontosan számol be egyes politikai eseményekről, illetve pontosan idéz dokumentumokat (pl. milánói edictum). A pamfletjelleg mellett szól viszont, hogy a keresztényüldöző császárok kapcsán használt jellemzések (született kegyetlenség, isteni és emberi törvények megvetése, iszonyú kínhalállal való lakolás) visszaköszönnek más, kifejezetten pamflet jelleggel írt római munkákban. A rossz császárok tetteinek bemutatásával Lactantius kiemeli a keresztény császárok jó tulajdonságait, akik Istenfélelmük miatt elnyerik Krisztustól a győzelmet.
Az Isten haragja című művében egy teológiai vitában foglal állást, nevezetesen abban, hogy az istenség mozdulatlan-e. Az ókori görög filozófusok közül elsősorban az epikureusok, valamint Kolophóni Xenophanész azt vallották, hogy a tökéletes létezővel összeegyeztethetetlen mindenféle hely, vagy helyzetváltozás. A sztoikusok ezzel szemben jóságot tulajdonítanak ugyan az istenségnek, de tagadták az istei harag létezését. Lactantius mindkét felfogást elutasítja, mondván:
„ | Milyen boldogság létezhet Istenben, ha mozdulatlan nyugalomban tesped szüntelenül, ha süket a könyörgők szavára, ha vak tisztelőinek áldozatára? Mi más lehet Istenhez annyira méltó, őt annyira megillető, mint a gondviselés? Ha viszont semmivel sem törődik, semmiről sem gondoskodik, elveszíti minden Istenségét | ” |
– Lactantius, 109. old. |
A Biblia mellett a Sybilla-jóslatokra is hivatkozva a mellett foglal állást, hogy Isten, mint jóságos atya haragszik a teremtményeire, hogy azokat ezzel félelemre késztesse és így végső soron az üdvözülés felé hajtsa.
„ | Az istentől való félelem... az egyetlen olyan eszköz, amely megvédi az emberi társadalmat, mely fenntartja és gyámolítja magát az életet is. Ez a félelem azonban megszűnik, ha az emberek arra a meggyőződésre jutnak, hogy Isten mentes a haragtól. Hogy Isten haragra gerjed és neheztel a jogtalanság miatt, annak elfogadását nemcsak a közérdek, hanem maga a józan ész és az igazság ajánlja nekünk... Lenne-e az embernél durvább, kegyetlenebb élőlény, ha a felső lénytől való félelmet elvetve a törvények erejét kijátszhatná és semmibe vehetné? | ” |
– Lactantius, 130. old. |
Az isteni tanítások című művének első részében a hamis isteneket támadja, a második részében viszont a keresztény tanítást igyekszik kifejteni. E művének szerkezete a következő:
Lactantius Vergilius 4. eklogájában keresztény tanításokra való utalást látott, s ezzel hozzájárult ahhoz, hogy Vergilius nagy tekintélynek örvendhetett a keresztény középkorban. Antropológiai felfogása lehetővé tette hogy a reneszánsz felismerje az emberi test értékét, a testnek a keresztény misztika által túlhangsúlyozott tökéletlen és bűnös mivoltával szemben. A reneszánsz idején legismertebb szövegkiadója Arnold Pannartz volt.