| Johannes Robert Becher | |
.jpg) | |
| Élete | |
| Született | 1891. május 22. München |
| Elhunyt | 1958. október 11. (67 évesen) Berlin |
| Sírhely | Dorotheenstadti temető |
| Szülei | Heinrich Becher |
| Házastársa |
|
| Pályafutása | |
| Jellemző műfaj(ok) | vers |
| Kitüntetései |
|
 A Wikimédia Commons tartalmaz Johannes Robert Becher témájú médiaállományokat. | |
Johannes Robert Becher (München, 1891. május 22. – Berlin, 1958. október 11.) német költő és politikus. Az NDK himnusz szövegének költője és a Szovjetunió Nemzetközi Lenin-békedíjjal kitüntetettje.
Münchenben született magas rangú közhivatalnoki családban (apja főügyész volt), s már egyetemista korában verseket írt. Családjával szakított, már 1918-ban megtalálta a kapcsolatot a Spartakus-szövetséggel, majd belépett a német kommunista pártba. 1928-tól a Proletárforradalmi Szövetség egyik alapító tagjaként a szervezet folyóiratának, a Linkskurvénak a kiadója volt. Első baloldali szellemű írásai[1] miatt hazaárulás vádjával perbe fogták az 1920-as évek közepén, a nagy nemzetközi tiltakozás hatása alatt azonban a vádat ejtették. 1933-ban, a nemzetiszocializmus hatalomra jutása után Becher feketelistára került, törvényen kívüli lett, menekülnie kellett, Ausztrián, Svájcon, Csehszlovákián és Franciaországon keresztül a Szovjetunióba emigrált. Moszkvában az Internationale Literatur-Deutsche Blätter című antifasiszta folyóiratot szerkesztette. 1945-ben visszatért hazájába és a kulturális élet szervezőjeként lépett fel. 1953-1956-ig a Német Művészeti Akadémia vezetője volt, 1954-től az NDK kultuszminisztere. Berlinben halt meg 1958-ban.
Pályafutásának kezdetén az expresszionista líra egyik robusztus egyénisége volt. A német expresszionizmus aktivista szárnyának folyóiratában, a Die Aktionban is publikálta verseit. A 20. század eleje lázadó ifjúságának egész érzelmi skáláját nagy kifejező erővel szólaltatta meg első verseskötetében, a Diadal és bukás (Triumph und Verfall) címűben 1914-ben. A zaklatott korszak minden disszonanciája, elégedetlensége, megváltásvágya benne volt Becher ostorcsapásként csattanó mondattöredékeiben, vakmerő asszociációkon nyugvó képeiben.
Az első világháború alatt keletkezett verseiben a kétségbeesés és az undor hangja válik uralkodóvá. Európához (An Europa), Testvériesülés (Verbrüderung) verseit 1916-ban írta. A szilajon kavargó képek, megdöbbentő szókapcsolások, az eksztatikus-kozmikus tónus a pusztulás orgiáját eleveníti meg. Ugyanekkor a káosz lidércnyomásos látomása mögött felcseng a vágy a harmonikussá rendezett, széppé és humánussá nemesült mindenség után. Életének erről a korszakáról ad számot a költő Búcsú (Abschied) című befejezetlen életrajzi regénye 1941-ből.
Becher később megtagadta ifjúkori költészetének expresszionista formavilágát, de lírájában továbbra is érvényesült a nyelvi kifejezés hajlékonysága, képi- és színgazdagsága. Amint a weimari köztársaságban szaporodtak a válság jelei, annál szenvedélyesebben tagadta meg a régi, embertelen rendet, s ábrándszerű látomásként egy humanista társadalmi berendezkedésben reménykedett. 1933-tól, a fasiszta diktatúra idejétől a régi német értékek megmentésén és megőrzésén fáradozik. A jövőt az új szocialista emberformálástól reméli, magát is új, szocialista emberré formálja, azt vallja, hogy „az új művész sohasem újfajta formákkal kezdődik, az új művészet mindig az új emberrel kezdődik”.[2]
Az 1933-tól 1945-ig való kényszerű távollét a szülőföldtől szorossá és bensőségessé tette Becher viszonyát nemzetéhez. Emigrációjában a honvágy és a hűség érzései a súlyos megpróbáltatással küzdő hazához mondatják tollba költeményeit. Ezek a versek:
Mint Andreas Gryphius, a harmincéves háború költője, Becher is egy új életre kelt Németországról álmodik A haza könnyei anno 1937 c. költeményében, ebből idézünk Garai Gábor fordításában:[3]
A száműzetésben írt Becher-művek csak a második világháború után váltak ismertté Németországban. A hazatérése utáni költemények a hitleri birodalom összeomlását átélt német polgárok, s a feltámadás és a jövőbe vetett hit érzelmeit fejezik ki.
Az NDK himnusza, a Heimatlied Becher 1952-es Új német népdalok című kötetéből való.
