Brinje falu és község Horvátországban, Lika-Zengg megyében. Közigazgatásilag Glibodol, Jezerane, Križ Kamenica, Križpolje, Letinac, Lipice, Prokike, Rapain Klanac, Stajnica, Vodoteč és Žuta Lokva települések tartoznak hozzá. Lakói többségben ča nyelvjárású horvátok.
Fekvése
Zenggtől 32 km-re keletre a Lika északnyugati részén, Velebit és a Nagy-Kapela hegység között a Gacka-mező északnyugati részén 481 m magasan fekszik. Itt halad át a régi Jozefina-út (Duga Resa - Josipdol - Žuta Lokva – Zengg) és a korszerű Zágráb – Split autópálya. A község területe földrajzilag ugyan szomszédos a tengermellékkel, ez azonban az éghajlatban nem mutatkozik meg. A község éghajlata ugyanis kontinentális, sőt ez az ország egyik leghidegebb éghajlatú vidéke, amelyet rövid, száraz nyarak és hosszú, csapadékos telek jellemeznek.
Brinje településrészei Blažani, Hobari, Jelići (1900-ig Jelić - Selo), Krznarići-Gerići (1900-ig Krznarić - Selo), Lokmeri, Perkovići Brinjski, Radotići és Rajkovići. A község teljes területe 358,20 km².
Története
A település nevének eredetére eltérő magyarázatok vannak. Némelyek a borókafenyővel benőtt területet jelentő régi helyi „brnja” szóból eredeztetik, mely növény nagyon gyakori ezen a vidéken. Mások a „brina” szóból származtatják, ami magaslatot jelent.[2]
Brinje területén már a történelem előtti időben is éltek emberek. E terület első ismert lakói az illírek egyik törzse a japodok voltak. Ezt igazolják az 564 méter magas Humac nevű dombon előkerült leletek. Itt erődített település nyomai, egy kettős terasz látható prehisztorikus házak, tűzhely, kerámiák maradványaival, melyeket a japodok által épített Monetium településsel azonosítanak. Monetiumot a görög utazó és földrajztudós Sztrabón említi „Monetion” néven. Az i. e. 2. században élt Appianosz alexandriai görög történetíró is megemlíti.[2]
A japodok az i. e. 9. században tűntek fel a történelemben és virágzó kultúrává fejlődtek kapcsolatban álltak a görögökkel és az etruszkokkal is. A Humac domb közelében egy másik gazdag bronzkori lelőhely található. A Letinac falunál levő Siničić-barlang az újkőkorszakból származó fontos régészeti lelőhely. Itt paleolit vadászok éltek az i. e. 9500 körüli időben. A barlang falán fennmaradt néhány ábra, melyeket eddig még nem sikerült megfejteni. Bár Monetium a római korban is lakott hely maradt jelentősebb római kori leletek itt nem kerültek elő. A birodalom bukása után a Monetium név is feledésbe merült.
A középkorban Brinje vidéke a Gackai zsupánság (a legősibb horvát közigazgatási egység) északi részét képezte. Néhány történész nézete szerint Brinje egykor különálló egységet képezett, majd 1300 körül a Gackai zsupánsággal együtt a vegliai grófok (a későbbi Frangepánok) uralma alá került. Brinje első írásos említése 1343-ban történt „Brigna”, majd "Bregne" alakban.[2]
Brinjén a középkorban több kolostor is állt. Az ágoston rendiekét 1388-ban, a ferencesekét 1506-ban, a domonkosokét 1508-ban említik. A 15. század második felében pálos kolostor is állt a településen. A Frangepánok a 14. század végén építették fel közigazgatási székhelyüket Jelovik várát, melyet később Sokolacnak neveztek. (Mára a vár romokban áll, csak a felújított három emelet magas Szentháromság kápolna áll épen belőle). Sokol vagy Sokolac várát 1411-ben említik először. 1412-ben az ország legjelesebb főuraival együtt itt tartózkodott Zsigmond király.[2]
1424-ben Frangepán IV. Miklós Brinjében látta vendégül Zsigmond királyt és unokatestvérét VII. Erik dán királyt aki jeruzsálemi zarándoklata alkalmával a magyar király vendége volt.[3]
1449-ben a birtokmegosztás során Brinje Frangepán Bertalan és utódainak birtoka lett. Ebben az időben szakadt ki a brinjei uradalom a Gackai zsupánságból és vált önálló közigazgatási egységgé. Brinje településként történő első említése 1465-ből Frangepán Betalan fiának Frangepán VIII. János gróf latin nyelvű, itt kiadott okleveléből való. A középkor folyamán vár alatt és oltalmában a település és piaca gyorsan fejlődött, hiszen a Zenggből Modrusra és az ország belsejébe menő fontos kereskedelmi út mellett állt. A 15. század végétől a török többször támadt a hódoltság területéről Karintia és Stájerország irányába, kifosztva és felégetve az útjába eső területeket. 1530-ban Brinjét is felégette, de a várat elfoglalni sem akkor, sem később nem tudta.[2]
A környező vidék azonban teljesen elnéptelenedett, lakói a biztonságosabb településekre menekültek. Brinje a zenggi kapitányság egyik legfontosabb vára lett. 1537-ben megerősítették és a zenggi kapitány irányítása alá rendelt ötven fős állandó őrséggel látták el. A vár 1542 és 1732 közötti kapitányairól és helyőrségéről a korabeli levelezésből sok fontos adattal rendelkezünk. Az uszkók háborút lezáró 1617-es madridi béke után az uszkókoknak el kellett hagyniuk Zengget és a tengermelléket és közülük sokan katonai szolgálatot vállalva Brinje vidékén telepedtek le. Később Zrínyi Péter horvát bán pravoszláv vallású vlahokat telepített a Brinjéhez tartozó Lučane, Prokike és Vodoteč településekre. A török ellenes harcokban különösen kitűnt a brinjei születésű Marko Mešić aki pap létére a török elleni felszabadító háború egyik vezére lett. 1689-ben a Mešić vezette sereg szabadította fel Novit és a környékbeli településeket. A hadjárat Udbina sikeres felszabadításával ért véget.[2]
A katonai határőrvidék hatóságainak önkényeskedései ellen Brinjén két felkelés tört ki, előbb 1693-ban, majd 1719-ben. A határőrvidék parancsnoksága ugyanis bevezette a teljes élethosszig tartó katonai szolgálatot, mely a terület férfi lakosságának állandó katonáskodást jelentett. A határőrök nemcsak a török elleni harcokban vettek részt, hanem a bécsi udvar európai háborúiban is harcolniuk kellett. A brinjei század többek között részt vett 1848-ban a magyar szabadságharc elleni harcokban is. Az általános elégedetlenség 1746 augusztusában az újabb, immáron a harmadik brinjei felkeléshez vezetett, amelyet vérbe fojtottak és a felkelőket a legszigorúbb büntetésekkel sújtották.[2]
Még ebben az éven átszervezték a határőrvidék katonai igazgatását négy határőrezredre felosztva. Ezek a likai, az otocsáni, az ogulini és a szluini ezredek voltak és amelyek közül Brinje az otocsáni ezred területéhez került. Brinje az ezred egyik századának székhelye lett. 1765-ben a brinjei és a jezeroi századot elválasztották az otocsáni ezredtől és az ogulini ezred parancsnoksága alá rendelték. Ez a beosztás a határőrezredek megszüntetéséig 1881-ig fennmaradt. 1772-ben a határőrvidék hatóságai létrehozták az első népiskolát, ahol a német volt tanítási nyelv. Ez volt Lika első, még Mária Terézia idejében alapított népiskolája. Brinje jelentőségét növelte a Jozefina út (Károlyváros – Josipdol – Zengg) 1775 és 1779 közötti megépítése, amely az útvonal egyik fontos forgalmi és kereskedelmi csomópontjává tette. 1830 körül Brinje teljes lakossága a hozzá tartozó településekkel együtt 2369 fő volt. Magának a településnek 1857-ben 538, 1910-ben 734 lakosa volt. 1881-ben megszüntették a katonai határőrvidékeket és integrálták őket a polgári közigazgatásba. Az ogulini ezred utódja a 79-es császári és királyi gyalogezred lett Otocsán székhellyel.[2]
Brinje a trianoni békeszerződésig terjedő időszakban előbb Lika-Korbava vármegye Zenggi járásához, majd 1892-től a Brinjei járáshoz tartozott. Ezt követően előbb a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd Jugoszlávia része lett. Jugoszlávia felbomlása után 1991-ben a független Horvátország része lett. Fejlődésének a Zágráb – Split autópálya megépítése adott új lendületet. 2011-ben a településnek 1486, a községnek összesen 3261 lakosa volt.
Sokolac várának romja
A várkápolna
A várkápolna
Brinje látképe
A Szent Fábián és Sebestyén kápolna
Glagolita tábla a plébániatemplomban
Marko Mesić szobra
A brinjei bányászok emlékműve
Horvátország
é. sz. 45° 00′, k. h. 15° 08′Koordináták: é. sz. 45° 00′, k. h. 15° 08′
_-_pogled_s_autoceste.JPG)
