Borisz Saposnyikov | |
![]() | |
Született | 1882. október 2.[1][2] Zlatouszt, Ufai kormányzóság, Orosz Birodalom |
Meghalt | 1945. március 26. (62 évesen) Moszkva, ![]() |
Sírhely | Temető a Kreml falánál |
Állampolgársága | |
Nemzetisége | orosz (doni kozák) |
Szolgálati ideje | 1901–1945 |
Rendfokozata | ezredes (cári hadsereg) a Szovjetunió marsallja (Vörös Hadsereg) |
Csatái | első világháború oroszországi polgárháború második világháború, Keleti Front |
Kitüntetései | ![]() (3 ízben) ![]() (2 ízben) Szuvorov-rend, 1. osztály |
Halál oka | gümőkór |
Iskolái | Alekseev military school |
![]() A Wikimédia Commons tartalmaz Borisz Saposnyikov témájú médiaállományokat. |
Borisz Mihajlovics Saposnyikov (oroszul: Борис Михайлович Шапошников; Zlatouszt, 1882. október 2. – Moszkva, 1945. március 26.) szovjet katonatiszt, a Szovjetunió marsallja, hadtudós és politikus.
Saposnyikov Zlatousztban, Cseljabinszk környékén született az Urál-hegységben. Az apai nagyapja orenburgi kozák volt.[3][4] A család a helyi körülményeket tekintve viszonylag jómódúnak számított (Saposnyikov apja szeszfőzdében dolgozott, az édesanyja pedig tanítónő volt), annyira azonban mégsem, hogy Saposnyikov a szívének kedves tantárgyakat (történelem, irodalom, nyelvek) tanulhassa tovább. Így (Tuhacsevszkijhez hasonlóan[5]) nála is kényszerű választás volt a katonai pálya: ott ugyanis nem kellett tandíjat fizetni.[6]
Saposnyikov 1901-ben lépett be kadétként a cári hadseregbe. Bár már 1900-ban felvételizett oda, betegsége miatt nem tudott elmenni a felvételi vizsgára, így egy évet otthon, a szülővárosában dolgozott, könyvelőként.[7] 1903-ban végezte el az Alekszejev Katonai Iskolát a Moszkva melletti Lefortovóban,[6] és (ismét csak Tuhacsevszkijhez hasonlóan) az a megtiszteltetés érte, hogy maga választhatta ki leendő szolgálati helyét. Az ifjú tiszt többet is megjelölt,[8] köztük Taskentet is[6] – 1903-ban így került az 1. turkesztáni lövész zászlóaljhoz. Bár rendkívül keveset keresett,[9] és törékeny egészségének sem tett jót az éghajlat, lelkesen vetette bele magát a munkába; első állomáshelyén katonaként és vezetőként is sokat fejlődött.
1907-ben felvették a szentpétervári, II. Miklós nevét viselő katonai akadémiára,[6][10] amelyet 1910-ben fejezett be. Miután végzett, visszakerült korábbi állomáshelyére, Turkesztánba.[11] Pályafutása innentől szinte töretlenül ívelt felfelé. A Turkesztáni Katonai Körzet vezetője, Alekszandr Szamszonov tábornok hamar felfedezte a fiatal, tehetséges tisztet, és a támogatásával Saposnyikov akadémiai karrierje is elkezdődött: nagy sikerű előadást tartott a körzet többi katonai vezetője előtt, amelyet továbbiak követtek.[11]
1912-ben áthelyezését kérte arra hivatkozva, hogy nagyobb szabású hadijátékok segítségével növelhesse tapasztalatait,[12] de kérésében valószínűleg nagy része volt a Turkesztánban szerzett maláriájának is – a betegség egész életében elkísérte. Így került – immár századosként – a lengyelországi Częstochowába, a 14. lovashadosztályhoz.[12] Itt érte (emlékiratai alapján teljességgel váratlanul[12][13]) az első világháború, ahol „élesben” bizonyíthatta rátermettségét.
1917 októberében ezredessé, valamint a kaukázusi gránátos hadosztály 16. mingréliai gránátosezredének élére nevezték ki. Alig két hónappal később, 1917 decemberében a már forradalmi lázban égő katonai bizottsági küldöttek őt választották meg hadosztályparancsnoknak.[12][14] Itt egy kis hiátus következik katonai pályafutásában: 1918 márciusában ugyanis valamilyen súlyos betegség miatt kórházba került, és leszerelték; ezután törvényszéki írnokként talált magának munkát.[15][16] Saposnyikov ekkor a hozzá hasonló rendfokozattal rendelkező tisztektől szokatlan módon az oroszországi polgárháború mellé állt: 1918 áprilisában önként jelentkezett a Vörös Hadseregbe,[j 1][12][j 2][17] ahová májusban nyert felvételt.[14] 1918 júniusában ugyan több társával együtt rövid időre a fehérek fogságába esett, akik próbálták meggyőzni arról, hogy álljon át hozzájuk, ám Saposnyikov hajthatatlan maradt.[18] A kocka ezzel el volt vetve.
Saposnyikov jelentős szerepet töltött be az éppen formálódó Vörös Hadsereg elméleti és gyakorlati alapjainak lerakásában, hiszen azon tisztek maroknyi csoportjába tartozott, akik tényleges katonai kiképzésben részesültek. Mint képzett és valódi harctéri tapasztalatokkal rendelkező szakember, villámgyorsan megtalálta az őt megillető helyet: azonnal törzstiszt lett, és lényegében minden, a Vörös Hadsereg által végrehajtott hadművelet megtervezésében részt vett,[18] például 1920-ban Gyenyikin vagy Vrangel báró ellen.[19] Erőfeszítéseiért 1921-ben megkapta a Vörös Zászló érdemrendet.[18][19]
1919-ben megismerkedett Frunzével, és a polgárháború során több ízben is sikeresen együttműködött vele.[19] 1921-től 1924-ig Pavel Lebegyev tábornok, majd 1924–1925-ben (Tuhacsevszkij mellett) Frunze egyik helyettese[19][20] volt a Vörös Hadsereg éppen szerveződő központi törzsében, amelynek szellemiségét nagyobbrészt Tuhacsevszkij, kisebbrészt az ő addigi művei inspirálták.[21] 1925-ben kinevezték a Leningrádi Katonai Körzet parancsnokává (ami – a körzet jelentőségét tekintve – igen nagy elismerésnek számított egy párton kívüli, a cári hadseregben nevelődött főtiszt számára[22]), majd 1927–28-ban a Moszkvai Katonai Körzet vezetőjévé.[18][j 3][23] 1928 elejétől 1931 júniusáig vezérkari főnökként működött[18] (ebben a minőségben először – a Moszkvai Katonai Körzet parancsnokságával is azért bízhatták meg, hogy „kéznél legyen”[24]). Erre az időszakra esett a pártba való belépése is: 1930. szeptember 28-án nyújtotta be belépési kérvényét, amelyet a XVIII. pártkongresszuson hagytak jóvá, a kötelező próbaidőszak teljesítése (tagjelöltség) nélkül.[25][26][j 4][27]
1931–32-ben rövid időre (júniustól februárig) kegyvesztetté vált: állítólag azért, mert egy, a polgárháborús hadműveleteket ismertető cikkében a kelleténél jobban dicsérte Trockijt.[28] Erre az időre a katonai vezetők „elfekvőjébe”, a Volgai Katonai Körzetbe küldték.[29] 1932 elején azonban ismét tárt karokkal fogadták, és rá bízták a Moszkvában működő Frunze Katonai Akadémia vezetését.[30][31] Az akadémiát szinte felvirágoztatta; előadásain Sztálin, Molotov és Vorosilov is rendszeresen részt vett.[32][33] Az intézmény élén végzett munkájáért 1935 májusában professzori címet kapott.[34]
Az 1935-ös év ismét a Leningrádi Katonai Körzet élén találta,[35] 1937. május 11-én pedig másodszor is vezérkari főnök lett;[31] ebben a minőségben a Tuhacsevszkij-per második hullámában letartóztatott és 1939-ben a börtönben meghalt marsallt, Alekszandr Jegorovot váltotta.[35] (Noha a lehetőségei vezérkari főnökként korlátozottak voltak, a soron következő nehéz években helyt állt ebben a szerepben, és sok tehetséges tisztet – több későbbi marsallt: Bagramjant, Grecskót, Mereckovot, Vaszilevszkijt, illetve később sikeres parancsnokot: Csernyahovszkijt és Vatutyint – nevezett ki főparancsnoknak, ellensúlyozandó Sztálin, Mehlisz és Vorosilov szakmailag ártalmas ténykedését.[36][37]) Az 1937-es év azonban nagy próbatétel volt neki és az egész Vörös Hadseregnek: a jezsovscsina fősodra elérte a katonaságot, és kíméletlen pusztításba kezdett. Ennek első felvonása volt „a tábornokok pere”, más néven „a Tuhacsevszkij-ügy” is, amelynek során a Vörös Hadsereg nyolc prominens főtisztjét (Robert Eideman, Borisz Feldman, Iona Jakir, Avguszt Kork, Vitalij Primakov, Vitovt Putna, Mihail Tuhacsevszkij és Ijeronyim Uborevics) 1937 májusa során letartóztatták, Moszkvába szállították, trockista, szovjetellenes tevékenységgel, illetve a náciknak való kémkedéssel vádoltak meg, megkínoztak, majd egy titkos per során bíróság elé állítottak, és halálra ítéltek. Az ítéletet meghozó nyolcfős katonai bíróságban Saposnyikov is ott ült.[j 5][38][39] A tisztogatás őrült mértékét jól mutatja, hogy a 30-as évek végére a nyolc bíróból (Jakov Alksznisz, Ivan Belov, Vaszilij Blücher, Szemjon Bugyonnij, Pavel Dibenko, Jeliszej Gorjacsev, Nyikolaj Kasirin, Borisz Saposnyikov, illetve Vaszilij Ulrich) Saposnyikovon kívül csak Bugyonnij és Ulrich maradt életben.[40][j 6][41][j 7][42]
1938-ban Saposnyikov új szerepkörben: diplomataként mutatkozott be.[31] A csehszlovák válság során ott volt a szovjet küldöttségben – nem rajta múlott, hogy a tárgyalások eredménytelenül végződtek.[43] 1939 augusztusában részt vett a (szintén meddő) angol–francia–szovjet tárgyalásokon,[44][45][46] augusztus 23-án pedig jelen volt a(z egész nyugati világot megdöbbentő és felháborító) Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásánál.[47]
1939-ben elkészítette Finnország megszállásának egyik lehetséges, igen professzionális tervét[48] – a másik terv Kirill Mereckovtól származott. Saposnyikov terve szerint (amely Vorosilov támogatását élvezte) elhúzódó háborúra és komoly fegyveres ellenállásra kellett számítani, míg Mereckov terve villámháborúval és gyors, néhány hónapos sikerrel kecsegtetett. Sztálin az utóbbi tervet fogadta el.[j 8][49] Az ennek nyomán kialakuló elhúzódó téli háború Saposnyikovot igazolta, és szovjet szempontból abszolút kudarccal végződött, emellett pedig az addig szinte kifogástalan pedigréjű Vörös Hadsereg nemzetközi jó hírét is megtépázta.[50] A háború eredményeként Sztálin egy furcsa indoklással leváltotta a vétlen Saposnyikovot a vezérkar éléről[51] – a helyére pedig a katasztrofális háborús terv[j 9][52] kidolgozóját, Mereckovot nevezte ki.[j 10][j 11][53][54][j 12][55][56]
Saposnyikov a nyugati határ védelmi megerősítését kapta feladatául.[57] Bár próbálta meggyőzni Sztálint arról, hogy ide csoportosítsák a Vörös Hadsereg haderejének jelentős részét, mivel Hitler várhatóan ebből az irányból indít majd támadást, kérése ismét süket fülekre talált.[58] Sztálinnak meggyőződése volt, hogy Hitler elsősorban a Grúzia környéki olajmezőket kívánja majd elfoglalni, hogy legyen üzemanyag-tartaléka, így oda koncentrálta a hadseregeit. A történelem megint Saposnyikovot igazolta – a Barbarossa hadművelet során a nyugat felől támadó német hadsereg szinte hetek alatt felmorzsolta a felkészületlen, soványka szovjet haderőt, és hatalmas területeket foglalt el.[57]
Saposnyikov 1940. május 7-én Szemjon Tyimosenkóval és Grigorij Kulikkal együtt a Szovjetunió marsallja lett.[58][59][60][61]
A Szovjetuniót és a Vörös Hadsereget megbénító és harcképtelenné tévő német offenzíva első hullámával a szovjet hadvezetés Saposnyikov személyes részvételével tudott csak megbirkózni: 1941 júniusában Sztálin őt (és Kulikot) küldte a Nyugati Front seregeihez, azaz őrájuk bízta a megbénult, nagyrészt megsemmisült és szétszóródott seregmaradékok összeszervezését, ütőképessé tételét.[57][j 13][62][63] Június 22-én éppen Minszkben tartózkodott, amikor a várost bombázni kezdték.[58] Miután sikerült konszolidálnia a helyzetet, Sztálin ennél is megterhelőbb, embert próbálóbb feladattal bízta meg: 1941 júliusában ismét őt nevezte ki a Vörös Hadsereg vezérkari főnökévé.[57][58][j 14][64] Erre az időszakra esett többek között a moszkvai csata (német nevén Tájfun hadművelet), amely miatt a vezérkar egy speciális páncélozott vonaton elhagyni kényszerült Moszkvát,[65] mindössze egy maroknyi hadműveleti csoportot hagyva hátra. A vezérkar többi része (így maga Saposnyikov is) ez idő alatt a hátországban szervezett tartalék vezetési pontot arra az esetre, ha a főváros elesne.[66] Egy hónappal később immár ismét Moszkvában készültek a legnagyobb titokban az ellencsapásra. A gondos előkészületeknek meglett a gyümölcse, és megvalósult a lehetetlen – az ország belsejéből sikerült ütőképes, jól felszerelt hadsereget összetoborozni, majd Moszkva alá vezényelni. A sikeres ellencsapás, a német hadsereg moszkvai veresége a Barbarossa terv kudarcát és a hadiszerencse megfordulását is előrejelezte.[65][67]
1942 májusára azonban a túlterhelt Saposnyikov gyakorlatilag összeomlott,[63] és maga kérte más pozícióba való áthelyezését.[68][69] Kérését teljesítették: onnantól az ő feladata volt a háború krónikájának elkészítése a katonai főiskolák számára.[68][69] Ebben az időben született meg a moszkvai csatáról szóló monumentális, háromkötetes munkája.[70] Minden szorgalmával azon igyekezett, hogy átadja és rendszerezze ismereteit – ő maga is érezte, hogy nagybeteg.[j 15][69] 1943 júniusától 1945. március 26-ig a Vorosilov Katonai Akadémia igazgatójaként dolgozott,[69][70] ahol még ágyban fekvő betegként is folytatta munkáját.[j 16][71]
Borisz Mihajlovics Saposnyikov 1945. március 26-án, hosszú szenvedés után, tüdőgümőkórban halt meg Moszkvában, mindössze 42 (más számítások szerint 44) nappal a háborús győzelem előtt.[71] Ő volt az egyetlen, a világháború alatt elhunyt szovjet marsall. Hamvait a Kreml Fala Nekropoliszban helyezték örök nyugalomra.
Előző Mihail Tuhacsevszkij |
A Vörös Hadsereg vezérkari főnöke 1928–31 |
Következő Alekszandr Jegorov |
Előző Alekszandr Jegorov |
A Vörös Hadsereg vezérkari főnöke 1937–40 |
Következő Kirill Mereckov |
Előző Georgij Zsukov |
A Vörös Hadsereg vezérkari főnöke 1941–42 |
Következő Alekszandr Vaszilevszkij |