| Benjamin Jonson | |
 | |
| Abraham Blyenberch festménye (1617) | |
| Élete | |
| Született | 1572. (kb.) június 11. Westminster, London |
| Elhunyt | 1637. augusztus 6. (65 évesen) London |
| Sírhely | Westminsteri apátság |
| Nemzetiség | angol |
| Házastársa | Mrs Jonson |
| Pályafutása | |
| Jellemző műfaj(ok) | dráma |
| Fontosabb művei | Volpone (1607), Az alkémista (1612) |
| Kitüntetései | díszdoktor |
 | |
| Benjamin Jonson aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Benjamin Jonson témájú médiaállományokat. | |
Benjamin Jonson, általában Ben Jonson (Westminster, London, 1572. (kb.) június 11. – London, 1637. augusztus 6.) angol drámaíró, költő és színész volt, William Shakespeare kortársa.
Alacsony sorból származott. Flandriában szolgált katonaként, utána Londonban telepedett le és színészként, majd költőként és drámaíróként tevékenykedett. Van olyan hagyomány, mely szerint William Shakespeare indította el a színészi pályán. 1598-ban párbajban megölte egy színésztársát, e miatt börtönbe került. Később egy ideig a katolikus egyház híve lett, majd újra anglikán.
1616-ban díszes fólió méretben jelentette meg addig írt műveit, a drámák szövegét gondosan megszerkesztette, s mindegyik drámához előszót írt. Ezzel az újításával a színdarabot az irodalom rangjára emelte, az egyes drámákhoz írt bevezetői pedig irodalomelméleti fejtegetéseket is tartalmaztak, ezzel Sidney traktátusa után Jonson tekinthető a korai angol irodalomelmélet második alkotójának.[1] Műveinek kiadásával udvari költő státusba került, évente 100 font járadékot juttatott neki a király. Udvari költőként számos úgynevezett "maszkajátékot" (masque) írt: ezek látványos díszletekkel és jelmezekkel az udvarnál előadott, kifejezetten alkalmi darabok, melyekben általában az udvar tagjai játszották a főbb szerepeket.
Jonson szatirikus színműveiről (Volpone vagy a pénz komédiája, Az alkémista) és lírai költeményeiről híres. Rendkívüli olvasottságával éles kritikai szellem párosult. A köré szerveződő informális irodalmi közösség fontos szerepet játszott az angol irodalmi nyilvánosság kialakulásában, az irodalom klasszikus mintákat követő kritikai értékelésének megindulásában. Epigrammái és dal-formában írt versei meghatározták a 17. század angol költészet egy fontos vonulatát, a "gavallér" (cavalier) költők művészetét és a Restauráció korának költészetét. Drámaíróként a 17. század második felében és a 18. század első felében Shakespeare-nél nagyobb tisztelet övezte. A 20. század első felében újra divatba hozták a modern angol költők és írók, tehát életműve inspirálta nemcsak saját korának íróit, hanem a későbbi nemzedékeket is, köztük T. S. Eliot művészetét.
